Január 19. Hétfő

Hétvégén közösségi munkázni voltam a nagy sprtágválasztón Anasztáziával. Nem annyira élveztük, de valahogy eltelt a szombati napunk. Tegnap nagyrészt csak tanultam, meg olvastam egy kicsit.

Ma borzasztó napom volt.  Az órák még csak-csak elteltek, de azok kínszenvedések voltak. Utolsó órán ofő volt, ahol megkaptuk a biziket. Nekem 4,0625 lett a félévi átlagom. Az az én osztályomban egész jónak számít. De én annyira nem örülök neki, mert tudom, hogy ennél többre is képes lennék. De mindegy, majd ebben a félévben jobb lesz az átlagom.

 Hazafelé eltűnt a buszon a buszon a telefonom, szerintem valaki kilopta a zsebemből. A villamosmegállóban majdnem elsírtam magam, de itthonig tudtam tartani magam. De amióta haza értem azóta egyfolytában sírok. Anyukám letiltatta a telefonom, aztán majd megkapom az övét és kapok bele új számot. Anyukám azt mondta ez a legnagyobb büntetés a számomra és teljesen igaza is volt. Soha sem akartam elhagyni a telefonom, mert abban van az életem. Abban van az összes képem, a barátaim telefonszáma, a kedvenc telefontokomban volt volt (így az is oda lett, pedig azt a szülinapomra vettem), a naptáramban van egy csomó fontos dátum (amiket már most nem tudok, abba van felírva rengeteg dolgozat, vizsgák), a telefonom nélkül nem megyek semmire. Anyukám azt is mondta, hogy nem kapok új telefont (ami most eltűnt az 2013-ban karácsonyra kaptam). A telefonomban volt egy számomra nagyon értékes memó kártya, ami tele van számomra nagyon fontos zenékkel, képekkel és videókkal. 

Az a legrosszabb az egészben, hogy ugyan nem túlságosan szerettem azt a telefont, de mégis az volt számomra a legfontosabb, és nem tudom, hogy mit kezdek nélküle....................

:'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'( :'(